Kezdetek

Zitával már 17 éve, még gyerekek nélkül, külföldön akartunk élni. Ő több országban dolgozott családoknál (Hollandia, Egyesült Királyság, USA), míg egy szép napon engem is rávett egy németországi "munkára". Nagy próbája lett ez kapcsolatunknak. Nekem, mint vidéki magyar gyereknek, pedig egy olyan komfortzóna tágítás, amiből a mai napig mosolyogva megélek. Hálás vagyok neki ezért, mert ekkor lettem igazi bevállalós srác.
Németországban kint maradhattunk volna, de Zitának volt egy féléve még a főiskolán (Hajrá tesi szak!), és valahogy természetesnek tűnt a közös életünket (akkor már ilyesmiben is gondolkodtunk) itthon elkezdeni.
2000-ben egy hideg januári estén kérte meg a kezemet, pedig már terveztem a dolgot. Ő ilyen. Mindig kitalálja, mire gondolok. Őszintén bevallom, néha az embernek ezekben a helyzetekben van egy "A francba!" érzése. Másrészről (ismerjük el férfitársaim) ez baromi kényelmes. Nem kell találgatnom, nincs mellé beszéd, egyszerűen megmondja, mit szeretne és kész.
Szép sorban jöttek a gyerekek (jelenlegi állapot: Soma 12, Luca 11, Borka 8), és egyik pillanatról a másikra nagycsaládosok lettünk. Ahogy kellett a hely, vándoroltunk lakásról lakásra, két otthon között megpihenve Zita édesanyjánál. A végeredmény egy gerendaház lett a fővároshoz közel. Majdnem hat boldog évet töltöttünk itt el és sok értékes emberi kapcsolatot köszönhetünk ennek az időszaknak.
A gyerekek időközben megnőttek, a nevelésükkel járó "megpróbáltatások" már nem fizikaiak, hanem inkább lelki jellegűek lettek. Egyébként szerencsések vagyunk (mások szerint három egyformán tökéletes gyerekünk született, ezért nekünk könnyű). Semmit nem kellett velük foglalkozni. 5 éves korukig csak lógáztuk a lábunkat és azon kívül, hogy bepelenkáztuk őket, meg enni adtunk nekik, nem tettünk semmit. Mégis tud mindegyik társaságban viselkedni, udvariasak, kiegyensúlyozottak, érdeklődőek és lelkesek, bármiről legyen is szó. Sok programot csinálunk,olvasunk, próbáljuk a világot kinyitni nekik.
Míg telt az idő, a "külföldön élünk" témáját elő-elővettük, de mindig találtunk rá kifogást, miért is maradjunk. Pedig belül, kíváncsisággal vágytunk rá. Nem annyira a messzi-messzi múltban eljött a pillanat a döntés meghozatalára, de erről majd később:-)